Szentendrére mentük, egy kis szigetre, ahol egy kempingben volt a szállásunk. Csodálatos és kifejezetten romantikus hely, legfőképpen nyári éjjeleken. Mikor a kellemes hűs időben a homokos Duna-parton a tábortűz mellett, a víz hullámain ragyogó holdfényt és a tiszta égen a csillagokat nézve, tölti pihenését az ember, párjával. Kell ennél romantikusabb hely és idő egy érzelmes beszélgetéshez? Azt hiszem a válasz egyértelműen nem. Nos nekem mindez a lehető legjobbkor megadatott. A kirándulás kezdetén győzködtem magam, hogy ha lesz rá alkalmam, mindent elmondok Nikinek. Egyre erősebbnek is éreztem magam hozzá, már-már véglegesen el is határoztam, megteszem. Azonban a kirándulás néhány eseményét leszámítva mondhatni katasztrofálisra sikeredett. Két alkalom is adódott számomra, amikor megtehettem volna a nagy lépést, aztán lesz, ami lesz. Én azonban nem tettem. Az egyik lehetőség a kirándulás első napjának végén alakult ki, amikor az osztály egy része elvonult a vízparthoz élvezni az este egy részét egy jó tábortűz mellett. Ezt úgy képzeljük el, mint ahogy azt korábban leírtam. Tábortűz, holdfény, stb. Mindenki jól érezte magát, beszélgettünk a parton kisebb csoportokban, kik a vízbe lógatták a lábukat, kik a lépcsőn ücsörögve, néhányan, pedig a tábortűz körül fecsegtek. Én és barátaim ez utóbbit tettük és igen jól szórakoztunk. Egyik pillanatban aztán Niki odalépett szerény körünkhöz és megkérdezte, hogy kinek lenne kedve sétálni egyet a parton. Feltételezem magával ragadta a hely és a körülmények. Barátaim sorban visszautasították, illetve a társaságunkban tartózkodó 2-3 lány is. Nem tudom miért, esküszöm nem volt szándékos, de én valamiért mégis azt mondtam neki, hogy persze én szívesen megyek. Persze mondhatnánk, hogy egyértelmű, hogy én igent mondtam neki, de nem. Ugyanis akkor annyira benne voltam a baráti csevelyben a tűz mellett, hogy nem is nagyon figyeltem arra, hogy ki jött oda hozzánk, és hogy mit mond. Egyszerűen csak a többiek válaszai ellenére hirtelen felindulásból mondtam igent. Csak aztán esett le, hogy mire is bólintottam rá. Csak sajnos nem esett le kellő mértékben. Ez óriási lehetőség lett volna, hogy kifejtsem érzéseimet vele kapcsolatban. Ehelyett, miközben lassan andalogtunk végig a rövidke partszakaszon én elképesztő badarságokról beszéltem zavaromban. Már nem is emlékszem miféléket, csupán arra, hogy mindent csak azt nem, amit kellett volna. Pedig a körülmények adottak voltak, a hely, az idő, a hangulat, minden. Kivéve az eszem. Pedig akkor, ott bármi megtörténhetett volna. Akár még az is, hogy végre valahára egy lány pozitívan reagál a mondókámra. Sajnos már soha nem tudom meg, mi történt volna, ha az eszem megteszi, amit megkövetel a szívem. Persze soha ne mondjuk, hogy soha, de azok a körülmények már soha nem lesznek adottak, egy későbbi vallomáshoz. Ez azért nem elhanyagolható, mert hát hölgyek, ki ne vágyna arra, hogy amikor egy kedves úriember szavakba önti érzéseit, mindazt egy holdfényes vízparti éjszakán tegye? Pont olyan környezetben, mint amilyet korábban részleteztem és amilyenben mi is voltunk aznap este. Valljuk be, csak könnyebb szívvel adnak pozitív választ nekünk szerelmes férfiaknak, ugye jól sejtem? Lényeg a lényeg, megvolt a lehetőségem egy álomszerű vallomáshoz, amit elszalasztottam. Ezt követő nap viszont adódott egy újabb esély. Igaz ez már nem volt idilli, de annál inkább romantikus filmbe illő. Tehát másnap. Szabadon válaszható program volt estére. Vagy maradunk a táborhelyen és elfoglaljuk magunkat, vagy éjszakai túrára megyünk a környéken. Én a pihenőt választottam. Egyrészt, mert végtelenül lusta voltam, és egy újabb túra már csak púp lett volna a hátamon. Másrészt Niki is a maradás mellett döntött. Szóval nem volt kérdés melyik program mellett döntök. Az este azonban igen különösen alakult számunkra. Én kissé unatkoztam, hisz barátaim a másik programra mentek így nem volt kivel elütnöm az időm. Ezért úgy döntöttem keresek valami társaságot, ahova odacsapódhatok beszélgetni. Nem kellett messzire mennem. Épp, hogy kiléptem a szobából megpillantottam két lányt, akik a folyosón lévő kényelmes kanapén ülnek és beszélgetnek.  „Jaj, nekem aztán mindegy volt csak valakivel tudjak társalogni kicsit” - gondoltam örömömben. Kedélyesen el is csevegtünk hárman mindenféle hétköznapi témáról, amikor hirtelen megérkezett Niki zokogva, és nagy hévvel beviharzott a szobájába, amely épp a kanapéval szemben nyílt, a folyosó túloldalán. Mondanom sem kell, nyomban megfagyott a levegő a folyosón, ahol csak mi hárman tartózkodtunk, és csak néztünk ki a fejünkből csodálkozva. „Vajon mi történhetett?” – merült fel bennünk a kérdés. Nem kellett sokat várnunk a válaszra, ugyanis percekkel később már tudtuk. Amíg mi bent beszélgettünk a szállás folyosóján, addig kint zajlottak az események a többiekkel, akik hozzánk hasonlóan maradtak. Állítólag az egyik fiú az osztályban ezt a kirándulást, amolyan szex-túrának fogta fel, és elhatározta, hogy minden számára helyesnek vélt leányzónál próbálkozik. A taktikája végtelenül egyszerű volt. Kihasználva azt, hogy egész helyesnek vélt srác volt a lányok körében, úgy gondolta, mézes-mázosan elbeszélget a kiszemelt „áldozatával”, majd bevallja neki, hogy már régóta végtelen szerelmet érez iránta. Lehet, hogy eleinte jól működött a terve, - hozzáteszem, a részeredményeiről semmit sem tudtunk meg - azonban elég pancser módon tette, amit tett, ugyanis, kiderült egyszerre legalább öt lánynál próbálkozott. Ezt a társaságomban lévő egyik lány is megerősítette és elmesélte, hogy nála is próbálkozott, de kevés sikerrel. Vele ellentétben Niki szívesen összejött volna a sráccal, csak közben kiderült, hogy nem ő lett volna az egyetlen "barátnő". Feltehetően emiatt borult ki annyira. Még mielőtt mindezeket megtudtuk volna, percekig értetlenkedtünk a folyosón és próbáltuk fejtegetni a dolgot, mi is történhetett. Vesztemre a falak igen vékonyak voltak és Niki minden szavunkat hallotta és úgy gondolta, hogy mi gonosz módon kibeszéljük a háta mögött. Könnyes szemekkel ki is vágta az ajtót és elcsukló hangon leteremtett minket, hogy mindent hallott és nem kellene rajta csámcsogni, majd ismét becsapta maga mögött az ajtót és tovább zokogott. Ekkor úgy döntöttem bemegyek és megpróbálom valahogy megvigasztalni, és ha tudom, megpróbálom rávenni, hogy mondja el mi történt. Így neki is megkönnyebbülést jelentene, ha kibeszélné magából a bánatát, illetve én is megtudnám, mi borította ki ennyire. Egyébként meg sírni sem szerettem volna látni, hisz mindig olyan vidám volt. Be is nyitottam a szobába, de annyi időm nem volt hogy lépjek felé egyet, mikor meglátott már ordított is, hogy tűnjek ki a szobából, most senkit nem akar látni. Én próbáltam rávenni, hogy had maradjak és kérdezni, hogy mi történt, amitől ilyen állapotba került, de csupán hebegtem-habogtam, mert annyira kiabált, hogy belém fojtotta a szót. Így végül kimentem. Ezután egy másik lánytól megtudtuk mi zajlott az udvaron. Majd beszélgettünk róla egy órácskát, aztán úgy döntöttem elvonulok aludni. Mondanom sem kell, egy perce sem hunytam le a szemem. Egyfolytában járt az agyam. Leginkább azon mit kellett volna tennem. Reggelre, arra jutottam, hogy egyszerűen nem kellett volna hagynom szóhoz jutni Nikit. Csak odamenni hozzá és szorosan átölelni és megvigasztalni néhány szóval, hogy ne sírjon, mert neki a mosolygás csak áll jól és én is csak azt szeretem látni. Nem vártam volna, hogy ezután a nyakamba boruljon, esetleg megcsókoljon, jelezve, hogy örül nekem és bízik bennem, mert ez már túlságosan álomszerű lett volna, de leginkább egy romantikus filmre hajazott volna. Ha sikerült volna valahogy megnyugtatnom aznap este, talán akkor is elmondhattam volna neki, hogy mennyire szeretem, feltéve, ha eszembe jutott volna abban a helyzetben. Bár ha jobban belegondolok nagy hiba lett volna, mert inkább csak olaj lett volna a tűzre azok után, hogy többek közt azt is kiabálta, mikor kizavart a szobából, hogy elege van a férfiakból. Másnap, minthogy egy percet se aludtam éjjel, hulla fáradt voltam. Úgy kellett összepakolnom a holmim, hiszen elhagyni készültünk a szállást. Épp elindultunk, mikor hirtelen Niki mellém lépett és elnézést kért, azért amit este mondott, és amiért elzavart. Örültem neki, hogy megszólított, ebből tudtam, hogy nincs nagy baj, hiszen egész vidámnak is tűnt. Majdnem, mint ahogy korábban megszoktam tőle. Természetesen megnyugtattam, hogy semmi probléma nincs megértem, hogy úgy kiborult. Ezután csak beszélgettünk, mintha misem történt volna. Én pedig direkt nem is hoztam szóba az előző estét, nehogy felzaklassam. A kirándulást követő napokban még agyaltam a táborban történteken, de komolyabb következtetésre nem jutottam. Ahhoz képest amennyit gondolkodtam rajta, nem jutottam odáig, hogy mekkorát hibáztam a parton töltött estén. Márpedig az egy akkora volumenű hiba volt, ami az elkövetkezendő nyolc évemre rányomta a bélyegét. 22 éves koromig, még ha időnként csak tudat alatt is de Niki ott élt a fejemben. Persze idővel rájöttem, hol rontottam el. Rengeteget bosszankodtam azon, hogy lehettem olyan szerencsétlen. Oly sokszor kívántam, hogy bárcsak visszamehetnék az időben, hogy jól felpofozzam magam, hogy ne bénázzak, hanem térjek észhez és legyen annyi vér a pucámban és cselekedjen okosan. De mindig ugyanúgy ért véget az ábránd, rájöttem ez sajnos lehetetlen. Sokszor nem hagyott nyugtot a tudat, hogy mi lett volna ha… Talán összejöttünk volna, és ha rajtam múlna, még mind a mai napig együtt lennénk. Ellenkező esetben ismét csalódtam volna. Ha így is történt volna, idővel mégis alakulhatott volna úgy a magánéletem, hogy már nem Ő jár a fejemben, és így tiszta fejjel, nyugodt szívvel, újult erővel vethettem volna bele magam a párkeresésbe.

A Magyarország - Izrael barátságos válogatott-mérkőzés, ahogy én láttam...

Szerda este sör hiányában kivételesen jeges teával ültem le az agyszipolydoboz, közismertebb nevén televízió elé, hogy megtekintsem a már önmagában nevetséges párosítású válogatott mérkőzést.
Az első perceket nevetéssel töltöttem, közben a következő szavakat (nincs jobb szó, sikítottam): "Ne bassz...! Ne bassz...! Bazdmeg ilyen nincs és mégis van!" Majd miután a kacajtól kifakadt könnyeimet letöröltem, komoly hangon megjegyeztem, hogy: "Kikapunk!". Azt, hogy mi váltotta ki belőlem e mondatokat és az erőteljes érzelmi reakciót, természetesen később árulom el.

Az első félidőről túl sokat nem tudok elmondani. Esetleg annyit, hogy, ha csupán azt látva játszunk döntetlen, akkor azt mondom bosszankodva, hogy: "A francba micsoda szerencsétlen bagázs. Ezeknek ma semmi nem jött össze. Hihetetlen!", és csendben elteszem magam holnapra.

Azonban volt egy második félidő is. Sajnos. Persze megnéztem ezt is, mint rendes drukker, ugye. Lehet nem kellett volna, bár előre nem tudhattam mit vált ki belőlem a komplett mérkőzés. Nos azt kell mondjam, hogy szándékosan döntetlenre játszunk. Leginkább a második félidő alapján. Szarul játszva is olyan elképesztő, "bugyuta" helyzeteink voltak, hogy komolyan olyan érzésem volt, mintha egy Andorra vagy San Marino ellen játszanánk, de valahogy nem akar összejönni a vezető gól. Ezt meg is említettem a családnak körülöttem.
Majd jött a gólunk, amire egyből rávágtam (mint ahogy talán mások is, akik addig folyamatosan figyelemmel követte a mérkőzést), hogy: " Ezt már tényleg nem lehetett kihagyni, végre góóól!". Közben pedig ott motoszkált bennem, hogy: "Basszus már azt hittem ez is kimarad." (ha felidézzük, hogy született a gól, megvolt rá az esély). De megszereztük a vezetést, hisz már nem lehetett több helyzetet kihagyni. Ha mindent elpuskázva játszunk döntetlent, esetleg kikapunk, az megint, hogy lett volna megmagyarázva a szurkolóknak.
Mi azonban nem nyerhetünk ugye, hisz meg lett mondva, talán még a meccsbónusz is minden más eredményre lett felajánlva a játékosoknak, csak a győzelemre nem. Ezért a gól után visszaálltak a fiúk. A mérkőzés vége felé a hátsó alakzatunk, egy kisebb, büntetőterületen belüli kavarodást követően, szemmel láthatóan teljesen elkerülhető szögletet hozott össze a bicskával keresztelt csapatnak (erre tisztán emlékszem, volt üres ember, akinek lehetett volna passzolni). Ahogy pedig ilyenkor lenni szokott, (és lett most is) a szögletből jött a gól és a döntetlen állás. Ezt követően nem, hogy visszaálltak a fiúk védekezni, de szinte a labdához se mertek érni. Látszott, amint hozzánk került a labda, erőlködés címszóval azt egyből előrevágtuk, és ha ezek a labdák véletlenül támadót találtak, akkor ők rögtön átestek rajta, mint akiket a világ legjobb védőjátékosa zavart volna meg labdaátvétel közben. Még megeshet, hogy "véletlenül" bepattan róluk a labda, és akkor 2-1-re győzünk (biztos, ami biztos alapon maradt az alibizés). Az pedig kizárt! A hűbéruraink nemzeti csapata ellen tilos a győzelem. Mindenki megverheti Izrael válogatottját, de mi magyarok NEM. A kommentátor el is mondta, hogy az új vezetőedzővel ez volt a 4. mérkőzésük és eddig mindháromszor vereséget szenvedtek. Világos volt tehát, hogy már csak ezért sem (bár talán ezért a legkevésbé) kaphat ki Izrael. Csak győzhet, de minimum döntetlen, ami meg is lett.

Megmondom őszintén én, sok kis piros mezes Kunta Kintét láttam rohangálni a gazdáik ellen, vagy, ha úgy tetszik sitteseket a smasszerek ellen (ilyen témában például több remek filmet láttam már), tök mindegy. A lényeg, hogy ezt a meccset meg sem lett volna szabad szervezni. Már az is röhej volt, mikor az augusztus 7.-i DVSC - BATE Bajnokok Ligája visszavágó előtt kiderült, hogy izraeli bírót küld az UEFA-MAFFIA. Nem volt kérdés ki fog továbbjutni. Ne kenjük a bíróra a vereséget, de az első félidőt azt 100%-osan a fehéroroszoknak fújta. Tisztán látszott.
Így is mi magyarok vagyunk külföldön a leghírhedtebb antiszemiták, köszönhetően a drága bal-liberális ellenzékünknek, aki kis túlzással egy véletlen balesetéből is képes zsidóellenes ügyet gerjeszteni.
Erre idehozzák a kipás nemzeti 11-et egy "barátságos meccsre", ahol 10000%-ig biztosra vehető, hogy a lelátóról megy majd a zsidózás és palesztinázás (ment is nem gyengén, szinte végig hallható volt).
Aztán jöhet sajtóvisszhang, hogy: Pffejj, ezek a magyarok már megint orrba-szájba zsidóznak, szitkozódnak, "antiszemitáskodnak meg fajgyűlölködnek". Majd arra ébredünk, hogy az alapkamat idehaza rögtön emelkedik + 2%-ot, utána meg pislog a fél ország, hogy a híd alatt ébred.

Végül a híd alól a meccshez visszakanyarodva, mondjuk ki: Ez az egész este egy rohadt nagy vicc volt. Nem véletlenül kezdődött számomra a mérkőzés úgy ahogy azt az elején meséltem.
Hogy miért volt vicc, és mi történt az elején? (leesett a tantusz)
Olvasd és érezd milyen kurva nagy poén a következő sor úgy együtt!!

20:30 - Magyarország - Izrael barátságos válogatott-mérkőzés. A játékvezető: Ivan Kruzliak (szlovák)

Akinek nem esne le bár kétlem, hogy ilyen van, annak a kulcsszavak:

magyar - zsidó, barátságos, mérkőzés, bíró, szlovák

Nem elég, hogy láthatatlan uralkodóink csapata ellen játszottunk, de a olyannyira szeretett északi szomszédainktól érkezik a játékvezető. Még akkor is durva, ha a tag kivételesen korrekt módon fújta a sípot.
Úgy gondolom magyar szempontból ennél jobban vagy tovább felesleges elemezgetni a meccset, arra ott a Nemzeti Sport és a legalja (magyar) Four Four Two a savanyú Szőllővel.
Felejtsük el, mert jönnek a fontos selejtezők!!!
.
.
.
Abszolút eltértem a blog eredeti témájától, de úgy éreztem a ma este mellett nem mehettem el szó nélkül. Vasárnap folytatom az eredeti történetet.

Megkezdődött az újabb tanév. Nekem és barátaim számára, ez az ötödik osztály kezdetét jelentette és azt, hogy felső tagozatosak lettünk.
Minő meglepetés, már az első tanítási nap elég érzelemdúsra sikeredett. Osztályfőnökünk közölte, hogy egy fővel kevesebben leszünk ezután. Egy lány elhagyta az osztályt. A lány, pedig nem volt más, mint Judit, aki a harmadik osztályos kirándulást követően plátói szerelmem lett, így rendkívül fontos volt a számomra. Hiába volt az „elképesztően hosszú”, egy napos szerelem Beával, Judit iránti érzéseim megmaradtak. Csalódott voltam. Kissé földhöz vágott a hír. Ráadásul nem elég, hogy már nem lesz az osztálytársunk, valószínűleg soha többé nem találkozom vele, hiszen mint később kiderült, a nyáron még a városból is elköltöztek, Debrecenből Budapestre. Néha még gondoltam rá az elkövetkezendő években, de idővel már nem. Szerencsére folyamatosan zajlott körülöttem az élet, így sikerült túltennem magam rajta.
Még aznap, az egyik óraközi szünetben, mikor a tanteremben rohangáltunk, hirtelen egy gondolat nyilallt az agyamba és úgy megálltam, mint aki megfagyott. Ez a gondolat Szilvivel volt kapcsolatos, aki egy évig osztálytársunk volt második osztályban, majd elhagyott minket. Nem tudom miért pont aznap ott és akkor játék közben, de végre összeállt a kép. Neked kedves olvasó gondolom, már feltűnt az, ami nekem akkoriban nem. Igen, ez a Szilvi, az a Szilvi. Óvoda után két év telt el, majd viszontláttuk egymást, sőt osztálytársak voltunk, de annyi minden terelte el a figyelmem és gondolataim, hogy egyszerűen nem esett le a tantusz, hogy ő volt az első lány, akibe igazán szerelmes voltam, még akkor is, ha az csupán bohókás gyermeki szerelem volt. Cimboráimnak miután elmeséltem, csak mosolyogtak, hogy milyen szerencsétlen vagyok. Én nem tudtam velük nevetni. Én letörtem, mint a „bili füle”. Mondanom sem kell a nap hátralévő részében végig emésztett a gondolat, hogy milyen hülye voltam és vak. Csak az járt a fejemben, hogy tudtam elfelejteni ennyire azt, akinek az óvodás éveim legszebb pillanatait köszönhetem. Aznap tehát duplán ért a bánat, amit nem is volt egyszerű megemészteni. Az önsajnálat mellett rengeteg megválaszolatlan kérdésem volt. Leginkább a hirtelen eltűnésének okáról, hogy miért hagyott faképnél az óvoda udvarán és mi történt vele azután. Ezekre talán már sohasem kapok választ. A szomorú az egészben az, hogy egy demoralizáló hírt kellett hallanom, ahhoz, hogy három év elteltével rájöjjek, mennyire vak voltam. Talán ez lehet a válasz a kérdésre, hogy miért pont aznap ugrott be minden vele kapcsolatban. Az érzelmi löket. Lehetséges, hogy ilyen furcsán működöm? Esetleg minden ember, csak kevesen jönnek erre rá? Kell egy érzelmi lökés, hogy a tudatalattink információval lásson el, olyan dolgokról, amiken sokat agyalunk? Ha ez így van, akkor az agy valóban egy furcsa szerkezet, egy még furcsább kapcsolóval.
Ahogy telt-múlt az idő a suliban, hatodik osztályban már egyre többen „bandáztunk” együtt. Cimboráimmal öten megmaradtunk egy csapat, de egyre inkább kerestük a lányok társaságát és ők is a miénket. Akkoriban, 11-12 évesen, azt hiszem elkezdtek dolgozni bennünk a hormonok, és mi fiúk már nem csak úgy tekintettünk, hogy osztálytárs, játszótárs vagy egyszerű kedves barát, ismerős. Egyre inkább azt kezdtük figyelni, hogy mennyire szépek, csinosak. Volt egy lány társaság, akik jó barátnők voltak, kb. a mi csapatunk női megfelelői voltak. Ha jól emlékszem, akkor ők heten voltak, mint a gonoszok. Bea, Niki, Kata, Zsuzsi, Évi, Nóri és Detti. Ők sosem lettek a csapatunk része, viszont nagyon kedveltük őket, sokat lógtunk együtt iskolában és azon kívül is, bár ez leginkább hetedik és nyolcadik osztályban volt jellemző. Egyelőre csak megemlítettem őket, mivel ekkortájt kezdtek meghatározó szereplőivé válni a történetemnek, de nekik a későbbiekben lesz nagy szerepük.
Most, hogy sorra veszem legfontosabb emlékeimet, kezdek csak rájönni, hogy én már egész fiatal koromban egy romantikus lélek voltam. Akkoriban ez még nem igazán mutatkozott meg, főleg tettekben nem, viszont folyamatosan vágytam a szerelemre, a szeretetre, illetve úgy általában az érzésekre. Talán ennek köszönhetem ezt a sok érzelemgazdag történést, aminek főszereplője voltam.
Judittal és Beával nem zárult a sor. A következő leányzó Lilla volt. Egész addigi életem egyik legfontosabb személye. Később persze volt nála fontosabb, de egyelőre maradjunk az ő történeténél. Szívesen említeném, a „következő áldozatomként”, de igazság szerint inkább én voltam az ő áldozata. Lilla kifejezetten szép és csinos leányzó volt. Éppen ezért nem én voltam az egyetlen, aki szemet vetett rá. Sajnos azt nem mondhatnám, hogy az első helyen álltam a szívében. Finoman szólva sem voltam a versenysúlyomnál, köszönhetően az iskolán kívül folytatott életvitelemnek. Sok evés, kevés mozgás. Azt hiszem, ekkor vágtam el magam hosszú évekre. Ekkor kellett volna fékezni magam. Sajnos nem tettem…
Szóval, Lilla. Az ő esetében már érezhető, hogy érettebb voltam, illetve tapasztalatom is volt már szerelmi vallomások terén. Próbáltam sok esetben a kedvére tenni, a társaságában lenni, és beszélgetni vele, amennyit csak lehetett. Ezért kissé hanyagoltam a barátaimat, de elmondtam nekik mi a helyzet, így nem lett gond a későbbiekben. Kis idő elteltével elérkezettnek láttam az időt, hogy elmondjam Lillának, hogy szeretem. Egyik délután a napköziben úgy alakult, hogy volt lehetőség elvonulni a többiektől, hogy kettesben legyünk. Így el tudtam mondani, mit érzek iránta. Persze, ismét csalódnom kellett. Mintha nekem már születésemtől fogva az lenne a sorsom, hogy sorra csalódás érjen szerelmi ügyekben. Még csak 12 éves voltam, de ez volt a negyedik hideg zuhany, Szilvi, Judit és Bea után. De kétség kívül ez volt a legfájdalmasabb. Viszont a reményt nem vesztettem el, mert reakciójában egy szóval sem említette, hogy semmi esélyem sincs, vagy, hogy valaki más tetszene neki. Nem csak akkor, de a később sem, amikor kiderült, hogy egy másik fiú tetszik neki. Fél évvel később, pedig már nyilvánvaló volt, hogy Lilla is tetszik a fiúnak és mondhatni hivatalos volt, hogy együtt járnak. Fájt, de ennek ellenére folyamatosan próbálkoztam és ostromoltam a lány szívét, közben hitegettem magam, hogy nem szabad veszni hagynom, Őt nem. Most „győzni” fogok. A Lilla által választott fiú személye azonban kissé megdöbbentő volt, hiszen testvérem Roland osztálytársa volt, akik egy évfolyammal alattunk jártak. Vagyis a fiú, akit egyébként Gábornak hívtak minimum egy évvel fiatalabb volt, mint mi. Mivel még mi is nagyon fiatalok voltunk, így nem is nagyon tudtam elfogadni a dolgot. Talán ezért sem adtam fel. Nem akartam, hagyni, hogy egy nálam fiatalabb ficsúr elhappolja előlem Lillát. Azonban hiábavaló volt minden próbálkozásom. Nem jártam sikerrel. Pedig az egyszerű rábeszéléstől a szívhez szóló, már-már könnyes vallomásig mindent megtettem. Lilla még ezt követően sem mondta ki, hogy ne próbálkozzak nála, mert nincs esélyem. Csupán annyit mondott, hogy Gábort szereti és, hogy sajnál, mert tudja, mennyire szeretem és látja is, hogy mennyire rossz nekem. Erre mit mondhattam, volna? „Köszönöm szépen, de a sajnálattal nem tudok mit kezdeni.” Azt hiszem, csak ennyit tudtam mondani, aztán lógó orral elkullogtam.

Sikerült ismét rendesen elkenődnöm. Ricsi barátom szerencsére segített rajtam. Alaposan átbeszéltük a dolgot. Jól esett kiadnom magamból, ami a lelkemet nyomta. Elmondtam neki korábban, hogy és hányszor jártam pórul, amikről még senkinek sem beszéltem azelőtt. Láthatóan megdöbbent azon, hogy mennyi mindenen mentem keresztül korábban érzelmi szempontból. Akár azt is mondhatnánk, hogy érettebbek voltunk a korunkhoz képest, hiszen általános iskolás hatodikos létünkre már egész komoly témákról tudtunk beszélgetni. Az ötödik és hatodik osztály elképesztően gyorsan eltelt. Mintha egy tanév lett volna kettő helyett, pedig nem. Csupán a tanulás, a játék, és a csajozás annyira lefoglalt minket, hogy mire észbe kaptunk már kis híján a ballagást terveztük.
Visszatérve a legfrissebb csalódásomhoz, jó anyám is megmondta: „Fiam, ne fuss olyan szekér után, ami nem vesz fel.” Igen, édesanyám. Ezután, a csalódás után annyira el voltam kenődve, hogy már ő is észrevette rajtam és kifaggatott, hogy mi a bajom. Szóval tudta, hogy mennyire bele vagyok esve Lillába, és mint rendes szülő próbálta ápolgatni lelkemet.
A beszélgetéseket követően kezdtem egyre jobban lenni. Olyannyira, hogy rövid idő elteltével már egy újabb leányzó dobogtatta a szívem. Ő volt az, akire mindmáig a legszívesebben gondolok vissza. Egy esetet leszámítva nem is igazán volt rossz pillanatunk az egymás társaságában eltöltött idő alatt. Ez a lány Niki volt. Ha a korábbi lányokba kicsit is szerelmes voltam, akkor Nikibe halálosan beleszerettem nyolcadik osztály végére. Annyira, hogy 14 évesen az általános iskola végeztével már az is megfordult a fejemben, hogy Ő az, akivel leélném az életem, hogy együtt öregedjünk meg. Persze lehet mondani, hogy „Ugyan már, 14 évesen? Na, ne viccelj!”. Lehet, de én akkor így éreztem. De nem akarok előre rohanni. Még hatodik osztályban járunk, amikor épp túltettem magam Lillán és lenyeltem a békát, hogy másvalakié a szíve.
Korábban meséltem, hogy mikor elkezdtünk érdeklődni a lányok után, egyre többet sürögtünk egy bizonyos lány társaság körül, és fordítva, ők is szerettek velünk lenni. De miért is ne szerettek volna, hisz kedves, rendes srácok voltunk, jól érezték magukat velünk. Iskolán kívül az órák után is volt, hogy egész sokáig együtt voltunk. Sokszor csak beszélgetni. De mindig jól esik visszagondolni ezekre a beszélgetésekre. Hamarosan már annyi időt töltöttünk együtt, hogy észre sem vettük, de már megvolt a suli utáni menetrend. Elindultunk az iskolából együtt, mindig változó, 7-11 fős csoportban, egy adott irányba és szépen sorban mindig leszakadozott a csoportból valaki, mivel hazaért. Nap, mint nap megvolt a kis útvonalunk, amin végighaladva kísértük haza egymást. Idővel már teljesen megszokott dolognak számított, hogy hazáig kísérjük egymást. Így volt ez abban az esetben is, ha csak négyen, öten voltunk, hisz nem volt egy eget rengető nagy útvonal, mivel mindenki az iskola környéki utcák valamelyikében lakott. Vélhetően ennek köszönhetően alakult ki ez a mi kis szokásunk. Ennek a „rituálénak” köszönhetem a Nikivel való kapcsolatomat. Mégpedig azért, mert az útvonal úgy ért véget, hogy Én és Niki maradtunk ketten és nekem jutott az a megtiszteltetés, hogy egyedüli fiúkén a csoportból, hazakísérhettem. Sosem bántam, hiszen hetedik osztályos korunkra, Niki egy igencsak bájos, szemet gyönyörködtető teremtéssé cseperedett, aki mindig is árasztotta magából a vidámságot. Megannyi szerelemi csalódás után mi másra vágyhattam, minthogy egy kedves, helyes lányba beleszerethessek, aki viszonozza érzéseimet. Kis túlzással, de mondhatni Ő volt minden reményem.
Szokásunk megmaradt nyolcadikos korunkban is. Így bőven volt alkalmam kettesben lenni vele, idétlenkedő haverok nélkül, akik leginkább csak elrontották volna a pillanatokat. Rengeteget beszélgettünk minden alkalommal, amíg hazáig kísértem. Addigi életem során akkor éreztem magam a legfurcsábban, azon séták alatt. A gyomrom minden alkalommal görcsbe szorult, szívem össze-vissza kalapált. Akkor vált biztossá számomra, hogy Ő az, akire szükségem van. „Szeretem ezt a lányt!” Be kell valljam legjobban a séták végét vártam, amikor elköszöntünk egymástól aznapra. Olyankor még inkább ideges voltam. „Vajon ma puszit ad búcsúzóul vagy csak simán elköszön?”, zúgott fejemben a kérdés. Nem minden alkalommal váltunk el puszival. Érezhetően feszült volt a légkör mire oda került a sor. Tudtam, Ő is feszélyezve érzi magát. Akkoriban még nem volt megszokott dolog, hogy barátok puszival köszönnek és búcsúznak el egymástól. Maximum a lányokra volt ez jellemző. Nem úgy, mint manapság, mikor már a fiúk is folyton egymás arcát „csókolgatják”. Szóval számomra minden nap ajándék volt, amit Niki orcámon csattanó „csókja” koronázott meg. Biztosan ugyan nem tudtam, csupán reméltem, hogy Niki is így hasonlóan érez irántam. Mai fejjel azt mondom, itt követtem el egy nagy hibát. Körülbelül ekkortájt már eljutott a kapcsolatunk arra a szintre, hogy színt valljak, és elmondjam, mennyire szeretem. A hiba, hogy nem tettem. Óriási baklövésnek érzem, hogy ezt akkor nem tetem meg. Azért is, mert sok-sok év elteltével jöttem csak rá, amikor már késő volt. Tulajdonképpen ennek a hibának minden következménye vezetett odáig, hogy most az életemet mesélem. Ha csak néhányan tanulhatnak a hibáimból és másként alakítva a dolgukat, meglelik a boldogságot, már akkor megérte mindezeket és még sok mást megírnom. Hogy miért nem beszéltem neki az érzéseimről? Pontosan én sem tudom. Talán amellett, hogy az eddigiekhez hasonlóan teljes feszültségben, idegesen dadogtam volna el neki a mondókámat, féltem egy újabb pofára eséstől. Csak 14 éves voltam, de már akkor túl voltam néhány csalódáson. Akár azt is mondhatnám, hogy egy komplett csalódás sorozaton. Azt hiszem, igen, féltem. Ez lehet a legpontosabb magyarázat tétlenségemre. Csak hagytam folyni a dolgokat a saját medrében, sodródtam az árral, érzéseimmel a szívemben. Még annak ellenére is, hogy egy másik fajta félelem is volt bennem. Féltem, nehogy idő közben előkerüljön egy „bátor lovag”, aki beleszeret, és meg is meri mondani Nikinek. Pedig nem panaszkodhatok, hisz lett volna alkalmam vallani, nem is egy. Jobbnál jobb lehetőségek. Akár a suli utáni séták közben vagy végén, esetleg valamelyik tanításmentes napon, amikor az egész nap csak lógtunk a suliban, mert nem volt tanítás. Azonban az összes lehetőséget felülmúlta az évenkénti osztálykirándulás. Ráadásul akkor, nyolcadik osztályban az ország talán legszebb helyére látogattunk el egy hosszú hétvégére.
.
.
.
Jövő héten, pedig jön a kirándulás!

Ez a nyaram igazán emlékezetesre sikeredett, mert a családdal egy hétre elmentünk a Balatonra nyaralni. Nagyszerű és felejthetetlen élmény volt a „magyar tenger”-nél pihenni. Kicsit kárörvendő módon a legnagyobb vidámságot az váltotta ki belőlem, mikor láttam Roland öcsém áfonya lila száját, a 23 Celsius fokos, egyébként igen kellemes hőmérsékletű vízben reszketni. Akkor az, ott borzasztóan vicces volt. Az egy hét alatt rengeteget úsztunk a vízben, cirkuszban is jártunk, illetve ellátogattunk egy pezsgőüzembe, gyárlátogatásra. Sok érdekes és új dolgot láttunk és tapasztaltunk a nyaralás alatt. Összességében nagyon jól éreztünk magunkat.
.
.
.
Foly. köv. jövő vasárnap!
(Úgy vélem érdemes várni a jövő hétvégét, hiszen a következő fejezet az egyik kedvencem. Nem feltétlenül a tartalma miatt, inkább mert az egyik legjobban megírt rész, annak ellenére, hogy kicsit hosszúra sikeredett. Illetve a címe az egyik legfrappánsabb ami eddig eszembe jutott. - a Szerk.)

Továbbra is minden szép és jó volt számomra, Jánost leszámítva. Így érkeztünk meg a tanév feléhez. Mi diákok izgatottan vártuk ezt az időszakot, hogy megkapjuk a féléves bizonyítványt, melyben a tanárok értékelik a teljesítményüket. Bár mindig voltak, akik kevésbé várták, mert tudták nem igazán azt az értékelést kapják, amire vágynak. A nagy várakozás közepette, mielőtt az osztályfőnök kiosztotta volna a bizonyítványokat, egy az osztály egészét érintő hírt közölt. Az év elején érkezett új tanuló Szilvi elhagyta az osztályt és az iskolát, többé már nem lesz az osztálytársunk. Természetesen ez nem egy örvendetes hír, de úgy igazán senki sem volt letörve, hisz a lány teljes mértékben sohasem tudott beilleszkedni az osztályközösségbe. Csupán egy-két lány sajnálta a dolgot, akik már kezdték összebarátkozni Szilvivel. Nekem, pedig továbbra is maradt az a furcsa érzése vele kapcsolatban. Ezt követően megkaptuk az értékelést az elmúlt félévről. Ki jobban, ki kevésbé örült az eredményének. Következett egy rövidke tavaszi szünet. Egyetlen hét pihenés és máris kezdetét vette a tanév második fele. Finoman fogalmazva sem nevezhetném emlékezetesnek ezt az időszakot. Tulajdonképpen semmi különös nem történt. Rengeteget játszottunk, mókáztunk, tanórákon és azon kívül is. Egyszóval, eltelt. Bővebben, gyorsan eltelt. Az egyetlen történés, ami a későbbi események miatt említésre méltó, az az, hogy a tanév vége felé egy új osztálytársat kaptunk. Egy helyes lány személyében, akit Juditnak hívtak. Majd év végén megkaptuk a bizonyítványunkat és mindenki elment nyári vakációra. Az a nyaram is csak úgy telt, mint az előzőek, sok játék, nyaralás a nagyszülőknél, de egyébként szóra sem érdemes.

Éltük az óvodások gondtalan, vidám életét. Játék játékot követett, rengeteg dolgot megtanultunk, köztük nagyon sok gyermekdalt és még idegen nyelvet is persze csak alap dolgokat, szavakat, számokat. Szó szerint csupa móka és kacagás volt az életünk. Leginkább nekem, hisz mindezeken túl még ott volt legjobb barátom Gergő, és a lány, aki megdobogtatta a szívem. Akkor még el sem tudtam képzelni, hogy leszek-e valaha is ennyire boldog még egyszer. Azt a gyermeki boldogságot egy bizonyos esemény tovább tudta fokozni. Egy év telt el, azóta hogy először találkoztuk Szilvivel. Első látásra megtetszettünk egymásnak, de az érzést eleinte, még nem tudtuk a nevén nevezni. Ám abban az egy évben, annyi minden történt, és annyi mindent tanultunk, hogy rájöttünk, ez a szerelem. Még ha fiatal korunknál fogva komolytalan is volt, de mégis szerettük egymást. Ennek a felismerésnek köszönhetem azt a mondatot, ami boldogságomat eufórikus szintre emelte. Egyik nap játék közben Szilvi hirtelen megragadta a kezem és kért, hogy álljak meg egy kicsit. Mivel kissé szégyenlős volt előbb körülnézett, hogy nem figyelnek e a többiek. Majd mikor meggyőződött róla, hogy nem, a szemembe nézett és halkan egy rövidke mondat hagyta el a száját. „Szeretlek Tibor!”. A szemem teljesen kikerekedett. Nem akartam hinni a fülemnek, közben szívverésem felgyorsult és mire bármit is mondtam volna, már esélyem sem volt reagálni. Ő ugyanis annyira megijedt a következményektől, hogy még a válaszom előtt gyorsan elszaladt. Csak ámulva néztem, ahogy tovaszalad az a teremtés, aki addigi életem talán legszebb mondatát súgta nekem. Azt viszont már nem láthattam, hogy könnybe lábadt szemekkel szaladt be az óvoda épületébe. Én meg csak álltam földbe gyökerezett lábakkal és csak néztem ki a fejemből.
„Egyszer fent, másszor lent.” – tartja a mondás. Sajnos igaz volt ez rám is. Hisz amilyen sokáig tartott és magasan ívelt a boldogságom, olyan hirtelen jött és taszította a mélybe az egészet a szomorúság. Csak órákkal később derült ki, hogy az a bizonyos mondat, amely a mennyekbe repített, az is rántotta onnan vissza magával, hiszen kettőnk felhőtlen napjainak búcsú mondata volt az. A lány ugyanis délután édesapja kezét fogva szomorúan sétált ki az óvoda kapuján, számomra talán örökre. Még csak vissza sem nézett. Én, pedig szomorúan bámultam utána könnyes szemekkel, mert tudtam, ez most nem egy szokásos délután, amikor a szülő érte megy a gyerekéért az óvodába és hazakíséri. Talán soha többé nem látjuk egymást. Még megpróbáltam utána futni, ahogy csak a lábam bírta, de mire a kapuhoz értem, már nem is láttam őket.  Szörnyű nap volt az számomra. A mennyekben kezdtem, de a pokolban fejeztem be.
A legrosszabb az egészben az volt, hogy még csak el sem búcsúzhattam, és az egészet nem is értettem. Mi történt? Miért történt? Miért nem mondta senki, hogy ez lesz? Látom e még valaha Szilvit? Ezek a kérdések cikáztak a fejemben. Bizonyára elköltöznek. Vagy csak másik óvodába fog járni. Próbáltam egyszerű, kézenfekvő választ találni kérdéseimre. De az igazat sosem tudtam meg.
A lány hiánya aztán rányomta a bélyegét elkövetkezendő napjaimra. Szomorú voltam és még játszani sem volt kedvem. Még Gergő cimborám, se tudott jobb kedvre deríteni, aki pedig mindent megpróbált. Minden kedves játékom bevetette a siker érdekében, de mindhiába. Nem tudtam megbarátkozni a gondolattal, hogy elvesztettem az egyik legkedvesebb embert, akit szerettem. Egyik boldog pillanatot követte a másik, majd jött szerelmemnek elvesztése, ami miatt még heteken keresztül nem tudtam önfeledten játszani barátaimmal, mint azelőtt. De ezzel még nem ért véget a keserűség, hisz eljött a ballagás napja, ami azt jelentette, hogy már nem csak a lányt, de egyik számomra kedves óvónénit és legjobb barátom sem fogom látni nap, mint nap. Bizony elértem azt a kort, mikor vége a gondtalan gyermekéveknek, az óvodás létnek. Egy hosszú nyári pihenő után ősszel kezdődhet az iskola, ami egyet jelentett a tanulással és már némi felelősségtudattal, valamint kötelezettségekkel. A ballagási ünnepségre mindenki szépen, elegánsan felöltözött. A gyerekek, mindenki a maga csoportjával, végigvonultak végig az udvaron és felsorakoztak a búcsúműsor idejére, majd a ballagó ovisok több az elmúlt időszakban megtanult dalt énekeltek el. Köztük voltam én is és éreztem, hogy ez nehezen fog menni, mivel egyáltalán nem örültem, hogy vége addigi életem legszebb időszakának. Próbáltam énekelni a dalokat több-kevesebb sikerrel, helyenként csak tátogni volt erőm. Majd egy csodálatos dal kezdődött. A „Legyetek jók, ha tudtok…” című, amit nekem is énekelni kellett volna. Tudtam is a szöveget - mind a mai napig tudom - ám hatalmas gombóc volt a torkomban és a szemem is könnybe lábadt. Csak álltam némán könnyeimet nehezen visszafojtva és csak néztem magam elé. Ahogy a dalnak vége lett, egyben a ballagási műsornak is, már szaladtam is a szüleimhez, hogy megöleljem őket, és végre-valahára kisírhassam bánatom. Kissé megkönnyebbülve, de még szomorkás hangulatban teltek a nyári hónapok, melyet egyik és másik nagyszüleinknél töltöttünk testvéremmel közösen. Az együtt töltött időt főként játékkal, némi unatkozással és persze az elmaradhatatlan civakodásokkal ütöttük. Ez valamelyest elfeledtette velem minden bánatom. Közrejátszottak még ebben a nagyszülők szomszédságában lakó gyerekek, akik társaságában gyorsan elrepült a szünidő. Iskolakezdés előtt egy-két héttel ismét otthon voltunk. Anyánk vigyázott ránk, amíg számomra el nem kezdődött az első tanév, Rolinak, pedig az óvoda utolsó éve. Ezért kissé irigyeltem öcsémet. Azonban már csak az iskola gondolata foglalkoztatott. Ott már nem csak játékból állnak a napok, hanem nagyrészt tanulásból. Ettől féltem a legjobban és persze a leendő osztálytársaimtól. Vajon ők is olyanok lesznek, mint akiket óvodai éveimnek első napján megismertem? És itt is lesznek barátaim? A kezdés előtti utolsó napokban már másra sem tudtam gondolni. Minden rokonom, ismerősöm, akikkel azokban a napokban találkoztam, arcán nagy mosollyal próbált biztatni, hogy nincs mitől félni, az iskola is legalább olyan mókás lesz, és legalább annyira fogom élvezni, mint az óvodát. „Hát persze…” - gondoltam magamban - Ám a hangulatom már semmi sem dobta fel. Továbbra is félve vártam szeptember 1-jét. Ekkor már érezhető volt, hogy valami megváltozott bennem. Amíg évekkel korábban vidáman és nagy kedvel vártam az óvodakezdést, addig most igen letört voltam. Még csak a 6. évemet tapostam, de már nem nagyon tudtam mit kezdeni a bennem felgyülemlett gondokkal, melyeket mindig magamban, sohasem beszéltem róluk senkinek. Igen, fiatal korom ellenére már megvoltak a maga bajai, még ha nem is mindig látszott rajtam a bánat. Mindig történt valami körülöttem, ami feldobta a hangulatom ideig, óráig. Például egy játék megnyerése, egy születésnap buli, vagy bármilyen más vidám dolog. Minden helyzetben próbáltam erősnek mutatni magam.

Életem ezen időszakában egy olyan kényszercselekvés lett rajtam úrrá, ami hosszú-hosszú éveken keresztül kihatással volt rám, mind lelkileg mind testileg. A problémáim elől az evésbe menekültem. Ráadásul az egész családban senki nem vette észre, hogy valami nincs rendben a viselkedésemmel, sőt még adták alám a lovat, hisz ők csak azt látták, hogy milyen jó étvágyam lett…
.
.
.
Folyt. köv.

Remekül teltek a napok, a hetek, és a hónapok, valósággal repült az idő. Ám egy nap mintha megállt volna az idő. Történt ugyanis, hogy játék közben az udvaron találkoztam egy velem, egykorú kislánnyal. Persze voltak már lány ismerőseim sőt barátaim is, akikkel játszottam, hiszen több is járt velem egy csoportba. De ő mégis, valahogy más volt, mint a többi. Nekem mindenképp. Amint megpillantottam, azonnal egy kellemes érzés öntötte el a szívem, mely kissé hevesebben kezdett verni és a gyomrom is görcsbe rándult ami már kevésbé volt jó. Ugyan még nem tudtam miért is van ez, hiszen azelőtt még soha nem éreztem ilyet. Gyermeki szerelem volt első látásra. Hirtelen nem is tudtam mit mondani, hisz magával ragadott a szépsége. A csodás, hosszú, barna haj, a nagy barna szempár és a bájos arcocska. Ahogy a tekintetünk összeakadt, a Ő köszönt nekem, de válaszként csak egy nehezen eldadogott, „Szia!” hagyta el a szám. Ezt egy félénk mosollyal fogadta, majd rögtön szaladt is tovább, játszani. Én még vártam egy percet. Csak néztem a csodaszép lányt, akinek akkor még a nevét sem tudtam. Majd meghallottam Gergő kiáltását, aki egy ágat lengetett kezében. Oda a csodás pillanat varázsa. Siettem hozzá, de ettől a perctől kezdve vágytam arra a furcsa érzésre testem minden porcikájával. Amint odaértem hozzá már-már el is felejtettem a lánykát, ám a hihetetlenül furcsa érzés miatt nem tudtam szabadulni a gondolataimtól, melyek körülötte forogtak.
Mint általában a gyerekeknek nekem és a barátomnak rendkívül kíváncsi természetünk volt. Az ágon, amit Gergő talált aprócska bordó színű bogyók voltak. Sejtettük, nem biztos, hogy ehető, de mégis csak az járt az eszünkben, hogy egy-egy szemtől még nagy bajuk nem lehet. Nyomban meg is kóstoltuk. Az apró bogyón nem sok ehető rész volt, de azt lerágtuk a magról, majd megéreztük az enyhén édes aromáját. Tetszett nekünk és örültünk, hogy jó íze van. Persze nem kezdtük el eszegetni, mert arra gondoltunk, hogy attól, hogy finom, még nem biztos, hogy jó, ha sokat eszünk belőle. Később láttuk, hogy a verebek és kisebb madarak az óvoda udvarán lévő nagy fán és a földön csipegetik a bogyót. Ezért, és mert sötét bordó színe volt, mint az egyik kedvenc gyümölcsünknek, a cseresznyének, egyszerűen elneveztük azt madárcseresznyének.

A szokásosnál lassabban, de eltelt ez a nap is, és én nem tudtam elfelejteni a lányt, akivel aznap találkoztam. Másnap már tudatosan, amint tehettem szemeimmel egyfolytában Őt kerestem. Többször körberohantam az óvodát, majd mikor végre megláttam, félénken odamentem hozzá és köszöntem neki. A lány visszaköszönt, majd bemutatkoztunk egymásnak. Szilvinek hívták. Amint meghallottam tudtam, ezt a nevet sohasem fogom elfelejteni. Attól kezdve mindketten próbáltuk a másikkal tölteni szabadidőnk nagy részét és persze a legjobb barátainkkal. Hetek teltek el, de nem untuk meg egymás társaságát. Az egyik óvónéninek fel is tűnt, hogy milyen szépen, csendben játszunk, ha együtt vagyunk, ezért egy nap megkérdezett, lenne-e kedvem mostantól abba a csoportba járni, amelyikbe Szilvi. Bár habozás nélkül hatalmas és boldog igent kiáltottam válaszként, a szívem mélyén azonban kissé elkeseredtem, hiszen így kevesebb időt tölthetek cimboráimmal, de tudtam, így még többet játszhatok azzal, aki az egyik legkedvesebb ember volt számomra. De, hogy mégse legyen benne szomorúság, megkértem az óvónénit, hogy had tarthasson velem Gergő is. Az óvónéni elmosolyodott, majd kedvesen rábólintott a kérésre. Immár a Pillangó - csoportba tartoztam. Ez volt életem addigi legboldogabb napja, melyet követte még jó néhány az elkövetkezendő hónapokban. Sok-sok remek, mókás dolgot csináltunk. Papírsárkányt eregettünk, vödrökkel pillangót és méhecskét fogtunk, illetve mindenféle apró bogarat, ami megtetszett. Nyáron, az óvoda udvarán a medencében fürödtünk és játszottunk a nagy melegben, amíg a kisebbek bent az épületben aludtak. Persze csak miután mi is nagy csoportosok lettünk. Boldogok voltunk, hisz kis csoportosként mindig arra vágytunk, hogy nyáron mi is kimehessünk a medencébe játszani. Mivel nagycsoportosként is csak kisgyerekek voltunk (4-5 évesek), a víz a medencékben csak a térdükig ért, de nem törődtünk vele, csak élveztük a víz hűsítő hatását. Ugráltunk és csúszkáltunk a medencében.
Volt is egy csúszásom, amire a mai napig emlékszem, mert finoman szólva is szerencsétlenre sikerült. A medence szélén sorakoztak azok, akik csúszkáltak Én is beálltam a sorba és gondoltam egy olyan csúszást mutatok be a többieknek, de leginkább Szilvinek, amitől mindenki csak ámul majd. Gyorsan haladt a sor, végül én következtem. Lendületet vettem, majd egy-két lépés után gyorsan a hátsómra huppantam, a térdeim felhúztam és magamhoz szorítva siklottam a medence alján a sekély vízben. Mindenkinek tetszett, és megtapsolták, ám hirtelen nagy csend lett úrrá az udvaron. Történt ugyanis, hogy a nagy igyekezetemben nem vettem észre, hogy egyenesen a medence túlsó végén található lefolyójának irányába csúszok, amiben egy nagy fadugó volt. Persze én nem láttam és a nagy lendületemmel, nekicsúsztam és csúnyán megütöttem a combom. Természetesen nagy fájdalmamban elsírtam magam, a többiek pedig azonnal odaszaladtak az óvónénivel együtt, hogy megnézzék, mennyire sérült meg a „bátor mutatványos”. Szerencsére komoly baj nem történt csupán, kisebb zúzódást szenvedtem. Amit másnap már el is felejtettem volna, ha nincs a lábamon egy nagy kék-zöld folt. Ezen kívül ott volt még a sérüléssel járó fájdalom, amit akkor éreztem, amikor leültem valahova. Napok múlva azonban már nyoma sem volt az egésznek. Így utólag belegondolva még szerencsém is volt, hiszem abban a pozícióban azt a dugót, sokkal fájdalmasabb ponton is eltalálhattam volna. Szóval még egész könnyen megúsztam az esetet. A fájdalom sem tartott sokáig, hisz volt más érzés, ami feledtesse velem.
Egyik nap megtanultunk papírrepülőt hajtogatni. Mi fiúk persze kifejezetten élveztük a dolgot, míg a lányok már annál kevésbé, de együtt remekül elszórakoztunk a kész művek dobálásával. A végén már versenyeztünk, ki hajtogatja a legszebb repülőt, vagy, hogy kié száll messzebbre, illetve kié marad legtovább a levegőben. Rendkívül jól szórakoztam, ami érthető is, hiszen egy versenyszámot sikerült megnyernem.
.
.
.
Folyt. köv jövő vasárnap!

Történetem 1988-ban kezdődik. Ekkor láttam meg a napvilágot egy hideg téli napon. Csak úgy zengett a kórház a hangomtól. Szüleim már nagyon vártak és szeretettel fogadtak, hisz első szülött gyermekük voltam. A család apraja nagyja pedig sietett a kórházba, nagy boldogan. 
December 2-án tehát megkezdtem az élet rögös útját, ám akkor még nem tudhattam, hogy mit tartogat számomra a sors. Mennyi szép és szomorú emlékem lesz életem folyamán, amire aztán visszaemlékezhetek idős koromban.

Egy nap eljött az idő, hogy óvodába menjek. Nem féltem. Bátor voltam, hisz tudtam, új barátokra tehetek szert és édesanyámat, sem kell sokáig nélkülözni, hiszen csak néhány óra és újra otthon lehetek. Ez nem is lehetett volna másképp, mivel a házunk szomszédságában lévő óvodába kellett járnom. Az első napon megismerkedtem a kedves óvónénikkel, valamint a csoporttársaimmal, és megtanultam, hogy attól fogva az Alma - csoport tagja leszek és fenyőfa a jelem. Mint ahogy az óvodában mindenkinek megvolt a maga jele és kis szekrénye, ahová a felszerelését tehette. Számomra a beilleszkedés nem volt nehéz, hiszen több fiú is volt a csoportban, akikkel az első pertől kezdve egy rugóra járt az agyunk. Ahogy néhányan megláttuk egymást és összenéztünk mind tudtuk, hogy jóban, rosszban együtt leszünk. Így is lett. Egy kisebb bandává verbuválódtunk. Minden komiszságban és játékban benne voltunk és nagyszerűen teltek a napjaink. Én különösen jól éreztem magam a többiekkel, hiszen még többet játszhattam legjobb és legkedvesebb cimborámmal, Gergővel. (A világon mindenki fejében van egy indok, hogy miért az az egy, esetleg több ember számára a legjobb barát, aki. Legyen az egy megérzés az első találkozáskor, ami igaznak bizonyul, vagy a közös sors, vagy bármi más, akár egyszerű, akár bonyolult ok.) Nekem a legjobb barát kérdésére a válasz végtelenül egyszerű volt: a neve. Tetszett. Nem tudom pontosan miért. Számomra, gyerek fejjel nagyon furcsának, különlegesnek hangzott, mert akkoriban nem volt igazán gyakori név, mint pl. egy János vagy András, manapság már más a helyzet. Ezért kerestem elejétől fogva a társaságát. Idővel észre sem vettük, de olyannyira jó barátok lettünk, hogy bár a naptár szerint nem egy napra esik, mégis egyszerre ünnepeltük a névnapunkat. Ilyenkor mindkettőnk édesanyja valami finom süteményt sütött, amit bevittünk az óvodába és a többi gyerekkel és óvónénikkel együtt mind megettük, közben vidám köszöntő dalokat énekeltek a többiek. Ez így ment minden gyerek névnapján és születésnapján. Amolyan kedves gesztus az ünnepeltek számára.
.
.
.
Folytatás egy hét múlva